Amikor a horvátokra gondolok, két dolog ugrik be. És majd a harmadik lesz a hangulati elem. A meseszép tengerük, ezerárnyalatú kékjével, szürkéjével, sós ízű, tiszta vízével, öblökkel, csupasz kövekkel, sziklákkal,  és a nehezen kimondható szavaik. Sok-sok mássalhangzó egymás hegyén hátán. Ilyen példának okáért a hrvati          ( magyarul horvátok ), vagy a Vrsar ( tengerparti kisvároska neve ). Ehhez írtam is egy verset, amikor arra felé nyaraltunk. Ez a harmadik összetevő inkább hangulatokról szóljon. 

Hőség Vrsarban

A reggel, a partról lassan indul el,

mint leanderek közül a macska.

Néma a kikötő,

némely szellő kábán int,

vagy hirtelen megperzsel.

Vakít a fényözön.

Virágrácson napozik az öröm.

Dombon az olajfák mozdulatlanok,

tengerre hunyorognak a kövek.

Porzik az út és forró,

akár az átégett szövet.

Vitorla bágyad, megadóan vár.

Árnyékot keres egy zöld gyík.

Sós ízű levegő borítja a tornyokat.

 A horvát nyelv a közép-délszláv nyelvek egyike. Horvátországban ma több mint négy millió embernek az anyanyelve. Magyarországon olyan tizenhatezer horvát származású beszéli ezt a nyelvet. A Nyugat-Magyarországra áttelepült horvátok a kaj és a ca nyelvjárásokban beszéltek a középkorban is és most is. Az én őseim valószínűleg a ca nyelvjárást használták.Persze akkoriban a nyelvi kérdés nem is volt kérdés, hiszen a hivatalos nyelv a latin, majd a habsburgoknak köszönhetően a német. Csak a 19. századtól kérdés a nemzeti nyelvhez tartozás. Jól meg is szívtuk,mert addig Zobrichok voltunk, aztán 1802-től, köszönhető a nyelvújításnak, csókoltatom Kazinczyt is, már Zsubritsok lettünk. Azért szívás, mert mind a mai napig van, aki nem hogy nem tudja helyesen leírni azt a szót, hogy Zsubrits, de még kimondani sem! Voltam már Zubrits, Zugonits, Zsurgits, a szó végi ts és cs permanens tévesztéséről nem is beszélve. Az őseim beszélhettek nyilván az anyanyelvükön az óhazában is és Magyarföldön is. Ezt megengedték az uraik. A vallásukat, a kultúrájukat és hagyományaikat is ápolhatták az új hazájukban, ahogy az óhazában. Aztán az 1960-as évektől gradistyei horvátoknak, burgenlandi horvátoknak is hívták a 16.században átköltözőket. Az elnevezés utal arra, hogy az őrvidéken a határvédelem volt a fő feladatuk a földművelés, állattenyésztés és szőlőművelés mellett. Korábban hívták őket Wassercroatoknak is. Innen ered magyar fordításban a vízi horvát kifejezés. Kópházára és Hidegségre tehát érkezhettek ca nyelvjárást beszélő telepesek is, akik a tenger mellékről és Dalmát partoktól vagy akár a Kvarner öbölből vándoroltak északra. Egyébként a Sopron környékére, Nyugat-Magyarországra és a mai Burgenlandra érkező bevándorló horvátok többsége a középkori  Közép-és Észak Horvátországról ( ez a mai Zágráb környéke ) menekült át Magyarországra, és a kaj nyelvjárást beszélte, beszélik.

A vallásuk római katolikus volt, és erős hitben éltek, ami megtartotta őket a nehéz időkben is. Különösen a népi vallásosságuk, mai fejjel kissé babonásnak is mondható egyszerű hit, csodákkal, ereklyékkel, a tamburán kísért népi énekekkel fűszerezve. Gyakran imádkoztak a Szűz Anyához, és a védőszentekhez, angyalokhoz. A hitük is próba elé került, amikor a török betört a hódoltsági területekről, vagy a reformáció, a  lutheránus hittérítők miatt. Például Hidegségen az 1550-es években alig laktak már magyarok, akik maradtak, őközülük jópáran áttértek az evangélikus vallásra a német igehirdetőknek köszönhetően.  A lutheránus elöljárók és hívek megépítették Sopron belvárosának a szélén az Evangélikus Líceumot 1557-ben, ( ez Sopron legrégebbi iskolája ), ahol 1570-től már magyarul is oktattak. Röviden és tömören, sok kísértéssel szemben kellett megőrizniük a nyelvüket és hitüket a betelepült horvát családoknak a 16. században az új hazájukban is. Ráadásul úgy érkeztek meg, hogy ígéretet kaptak az uraiktól, csak átmenetileg maradnak, amint a habsburgok kiűzik a törököt, azon nyomban visszatérhetnek az anyaországukba. Aztán nem így történt, idestova ötszáz éve itt vannak, és ápolják, őrzik a nyelvüket, hagyományaikat zárt közösségeikben nemzedékeken át.

Sziasztok!

Utánakerestem az őseimnek picit. Levéltári adatok, apukám gyűjtései, a net, stb. Hogy anyai és apai ágon is horvát felmenőim vannak, az már több évtizede ismert volt előttem. Ám, hogy egészen a 16. századig sikerül visszafejteni származásom, honnan való vagyok? na ez engem is meglepett. Jelentem, horvát vér csorog-csörög az ereimben.  Ami írásokat találtam, azok arról szólnak, hogy a Zobrich családot és az egész faluját áttelepítették Sopron környékére az Adriai - tengerpartról, a törökvész miatt. Nádasdy Tamás magyar főúr adta ki az ukázt akkor, akinek Horvátországban is voltak birtokai, hogy azon melegében költözzenek át a jobbágyok, kézművesek a földesurukkal egyetemben a kihalt Magyarországi településekre, a gyönyörű horvát tengermellékről. Mai mértékben olyan 500-600 km lehetett az út, amit a tengerparttól egészen az Alpok lábáig megtettek ökrös-lovasszekerekkel. A tengerparttól a Dinári -hegységen át, Szlavónián keresztül föl, egyre csak északra, egészen a mai Burgenlandig. Valószínűleg nem lehetett egy álomutazás. Az alábbi térkép jól mutatja, milyen sokfelé telepedtek le aztán a nyugat-magyarországi horvátok, az egyszerű halászok, földművesek. A feljegyzések szerint az én ősöm, Zobrich Mikola Hidegségen lelt új hazára 1557-ben.