Amikor a horvátokra gondolok, két dolog ugrik be. És majd a harmadik lesz a hangulati elem. A meseszép tengerük, ezerárnyalatú kékjével, szürkéjével, sós ízű, tiszta vízével, öblökkel, csupasz kövekkel, sziklákkal, és a nehezen kimondható szavaik. Sok-sok mássalhangzó egymás hegyén hátán. Ilyen példának okáért a hrvati ( magyarul horvátok ), vagy a Vrsar ( tengerparti kisvároska neve ). Ehhez írtam is egy verset, amikor arra felé nyaraltunk. Ez a harmadik összetevő inkább hangulatokról szóljon.
Hőség Vrsarban
A reggel, a partról lassan indul el,
mint leanderek közül a macska.
Néma a kikötő,
némely szellő kábán int,
vagy hirtelen megperzsel.
Vakít a fényözön.
Virágrácson napozik az öröm.
Dombon az olajfák mozdulatlanok,
tengerre hunyorognak a kövek.
Porzik az út és forró,
akár az átégett szövet.
Vitorla bágyad, megadóan vár.
Árnyékot keres egy zöld gyík.
Sós ízű levegő borítja a tornyokat.
A horvát nyelv a közép-délszláv nyelvek egyike. Horvátországban ma több mint négy millió embernek az anyanyelve. Magyarországon olyan tizenhatezer horvát származású beszéli ezt a nyelvet. A Nyugat-Magyarországra áttelepült horvátok a kaj és a ca nyelvjárásokban beszéltek a középkorban is és most is. Az én őseim valószínűleg a ca nyelvjárást használták.Persze akkoriban a nyelvi kérdés nem is volt kérdés, hiszen a hivatalos nyelv a latin, majd a habsburgoknak köszönhetően a német. Csak a 19. századtól kérdés a nemzeti nyelvhez tartozás. Jól meg is szívtuk,mert addig Zobrichok voltunk, aztán 1802-től, köszönhető a nyelvújításnak, csókoltatom Kazinczyt is, már Zsubritsok lettünk. Azért szívás, mert mind a mai napig van, aki nem hogy nem tudja helyesen leírni azt a szót, hogy Zsubrits, de még kimondani sem! Voltam már Zubrits, Zugonits, Zsurgits, a szó végi ts és cs permanens tévesztéséről nem is beszélve. Az őseim beszélhettek nyilván az anyanyelvükön az óhazában is és Magyarföldön is. Ezt megengedték az uraik. A vallásukat, a kultúrájukat és hagyományaikat is ápolhatták az új hazájukban, ahogy az óhazában. Aztán az 1960-as évektől gradistyei horvátoknak, burgenlandi horvátoknak is hívták a 16.században átköltözőket. Az elnevezés utal arra, hogy az őrvidéken a határvédelem volt a fő feladatuk a földművelés, állattenyésztés és szőlőművelés mellett. Korábban hívták őket Wassercroatoknak is. Innen ered magyar fordításban a vízi horvát kifejezés. Kópházára és Hidegségre tehát érkezhettek ca nyelvjárást beszélő telepesek is, akik a tenger mellékről és Dalmát partoktól vagy akár a Kvarner öbölből vándoroltak északra. Egyébként a Sopron környékére, Nyugat-Magyarországra és a mai Burgenlandra érkező bevándorló horvátok többsége a középkori Közép-és Észak Horvátországról ( ez a mai Zágráb környéke ) menekült át Magyarországra, és a kaj nyelvjárást beszélte, beszélik.
A vallásuk római katolikus volt, és erős hitben éltek, ami megtartotta őket a nehéz időkben is. Különösen a népi vallásosságuk, mai fejjel kissé babonásnak is mondható egyszerű hit, csodákkal, ereklyékkel, a tamburán kísért népi énekekkel fűszerezve. Gyakran imádkoztak a Szűz Anyához, és a védőszentekhez, angyalokhoz. A hitük is próba elé került, amikor a török betört a hódoltsági területekről, vagy a reformáció, a lutheránus hittérítők miatt. Például Hidegségen az 1550-es években alig laktak már magyarok, akik maradtak, őközülük jópáran áttértek az evangélikus vallásra a német igehirdetőknek köszönhetően. A lutheránus elöljárók és hívek megépítették Sopron belvárosának a szélén az Evangélikus Líceumot 1557-ben, ( ez Sopron legrégebbi iskolája ), ahol 1570-től már magyarul is oktattak. Röviden és tömören, sok kísértéssel szemben kellett megőrizniük a nyelvüket és hitüket a betelepült horvát családoknak a 16. században az új hazájukban is. Ráadásul úgy érkeztek meg, hogy ígéretet kaptak az uraiktól, csak átmenetileg maradnak, amint a habsburgok kiűzik a törököt, azon nyomban visszatérhetnek az anyaországukba. Aztán nem így történt, idestova ötszáz éve itt vannak, és ápolják, őrzik a nyelvüket, hagyományaikat zárt közösségeikben nemzedékeken át.
